A bánat, mint egy nagy fekete madár
Hívatlan, kéretlen vállaidra száll
Hosszú karmos lábát húsodba mélyeszti
Kit zsákmányul ejtett, többé nem ereszti
Apránként lakmároz kedvét leli benned
Amilyen ő maga, olyanná kell lenned
Hatalmas szárnyait kitárja fölötted
Takarván a napot árnyék lesz körötted
Vágynád a meleget, de már erőd sincsen
Nyújtanád kezedet, de már senki sincsen
Ki vigaszt adhatna, és erős karjával
Űzné a madarat, s a bút is magával
Végül beletörődsz, megtört a nagy madár
Nem keresed többé, van e másik határ
Tollaid rendezed, kárálsz egyet kettőt
Nem kémleled többé ott fönn a teremtőt
Szárnyad alá dugod búsan a fejedet
Csak a magányt vágyod, nem kívánsz egyebet
Zsákmánya lettél jaj, a fekete madárnak
Vissza már nem találsz
Felemészt a bánat
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.