A hold tehet mindenről, ő az, aki ráncolt
Arcomra éjszaka csúf redőket táncolt
A hold, mulatós kedve, így ölthetett testet
Hogy két szemem köré, mély sávokat festett
Ki hallott még ilyen csuda badarságot
Hajamból csente rá e csúf barna sávot
Aztán gondolt egyet s javítván a tettet
Ezüstholdsugárral hajszálakat festett
Így történt, hogy az ősz, mulatott a nyárral
És lettem színesebb, néhány ezüst szállal
Cipelem Uram, a saját létemre szabott keresztem
Míg egyszer csak el nem ereszt Ő,
Vagy Én el nem eresztem…
Míg
Egyszer
Csak
El
Cipelem Uram, a saját létemre szabott keresztem
Nem
Ereszt
Ő
Vagy
Én
El
Nem
Eresztem
A bánat, mint egy nagy fekete madár
Hívatlan, kéretlen vállaidra száll
Hosszú karmos lábát húsodba mélyeszti
Kit zsákmányul ejtett, többé nem ereszti
Apránként lakmároz kedvét leli benned
Amilyen ő maga, olyanná kell lenned
Hatalmas szárnyait kitárja fölötted
Takarván a napot árnyék lesz körötted
Vágynád a meleget, de már erőd sincsen
Nyújtanád kezedet, de már senki sincsen
Ki vigaszt adhatna, és erős karjával
Űzné a madarat, s a bút is magával
Végül beletörődsz, megtört a nagy madár
Nem keresed többé, van e másik határ
Tollaid rendezed, kárálsz egyet kettőt
Nem kémleled többé ott fönn a teremtőt
Szárnyad alá dugod búsan a fejedet
Csak a magányt vágyod, nem kívánsz egyebet
Zsákmánya lettél jaj, a fekete madárnak
Vissza már nem találsz
Felemészt a bánat
Éj, mély, sekély, seregély
Mély, meredélybe, sötét éjben nyugodni tér
Egy seregnyi seregély
Szívvel, lélekkel élj, hogy szépen csendben révbe érj
Érj hozzám szelíden lágyan hogy nekem
Számomra számokban számolva
Sokat érj
Sokáig élj
Ne remélj szépet és jót
Csak néhány kimondott kibomló őszinte szót
Jó tett helyében mit is vársz
Ne várj, semmit megkapod, mi neked jár
Megkapó tekintetek, benne élni jó
Szó, szó, szó
Szó, szót követ
Követ senkire ne vess rá
Inkább nevess rá
Kenyeret hánynak vissza rád, ha nem vagy következetes
Kérem a következőt a nem követelőt
A kérőt, megkérőt, megtérőt, megköszönőt
Kérem, én nem kértem, kaptam, hát elfogadtam
Szél, széles, szeles
Ki szelet vet, széles vihart arat
Széles szélben megtör vagy erősödik az akarat
Ez tán a cél, hogy acéllá edződjön
Aki nem pépes, hanem edződni képes
Persze ez csak képletes, képpé formált képlet
Ki nem képes rá, hát kérem, leléphet
Kedves tudatom, ezennel tudatom meghasadtál
Ez itt nem népköltés, legalább két öltést kaphatnál
Kérem, hogyha segítene, az rajtam is segítene
Milyen mély ez a nyom, tán még agyon nyom
Nyomot hagy az agyamon, mert az agyamra ment
Így leszek én agyament. Nem szólok többet csak
Egyet nagyon kedvelem az érett édeskés meggyet
Bár életem többé-kevésbé sanyarú még sem lettem
Tetőtől talpig savanyú és tudom, hogy az állításom
Is kétes mert a meggy inkább savanyú, mint édes
Az ízekkel amúgy is hadi lábon állok, mert minden
Íz hazug és álnok az élet az édes vagy keserű
A halálnak társa a keselyű az embernek mindkettő
Dögletes ám e madár mégis csak ötletes hisz
Nekünk a halál oly keserű, de mit szólna ehhez a keselyű?
Édes az barátom mi az, hogy keserű?
Ja hogy ez már több mint egy nekem eztán egyre megy
Na, én most már mentem s öltök kettőt menten
Többet már nem költögetek, inkább szaporán öltögetek
Üvegcséit egész télen át tisztogatta. Ezt a tevékenységet addig művelte, míg olyan makulátlanok nem lettek, hogy a nap sugarai akadálytalanul szánkázhattak le rajtuk. Mikor a tavasz, az igazi, megvetette lábait, és addig maradt, míg le nem dolgozta reászabott idejét, Ő maga, fáradtságát összecsomagolta, és elpakolta a dologtalan napokra. Azután nekilátott befejezni a befejezni valót.
Vénséges kezei visszafiatalodtak a munka szeretetétől, és úgy is vette hasznukat.
Az első üvegcsébe, madárdalokat terelgetett.
Liliomból tölcsért formált, és ennek segítségével csusszantatta be a trillákat, a pityegéseket, a fittyegéseket, a burukkokat, és még ki lehetne a megmondhatója hányféle madáréneket, a maga csillogó üvegpalotájába.
A következőbe, a virágok bódultató, de egyben csodálatos érzéseket keltő, szín, és illatáradatát töltötte, és fűszerként még jöhetett a méhek, és egyéb gyűjtögető bogárkák, és rovarok döngése, dongása, zümmögése.
A nyári záporok, az ázott aszfalt, a frissen vágott fű, és a napfény illatának édes elegye került a még üresen maradtak egyikébe.
Az üresek, hasonlatosak voltak azokhoz a madárfiókákhoz, akik gondos szüleik visszatértét várják, hogy azok végre szakadatlan éhüket csillapítsák, néhány ízes falattal.
Ezen a napon nagyon elfáradt sok munkától, és nehezére esett már gondolkodni is.
Mikor a nap is átnyújtotta a stafétabotot a holdnak, és csillagtestvéreinek, úgy gondolta, maga is megérdemel egy kis pihenőt.
A ráncos redők szép lassan leereszkedtek, és Ő átadta magát a természet fura lüktető létének..
Csak a teste pihent, gondolatai messzire repítették, és óvatos újjakkal megtapogatva feltárták előtte féltve őrzött emlékeit.
Lelke mélyén tudta, néha hiába minden óvatoskodás. Olykor, az emlékek szófogadatlanná válnak, megmakacsolják magukat, és kéretlenül is előbukkannak.
Mielőtt az emlékek kinyújtóztathatták volna zsibbadt tagjaikat, és túlságosan is felélénkülhettek volna, egy határozott nemmel, helyükre parancsolta őket.
Mikor végre sikerült visszakényszerítenie magát a jelenbe, hirtelen felpattant ültéből. – Ó az istenadta buta vén fejemnek – mondta, – hát majd elfeledtem! A tücsökmuzsika! Az illik a következőbe! –
Mire a nyár, vándorbatyuját felcsomózta hátára, és az őszi szelek helyüket kiharcolva tovataszigálták, az öreg is elkészült művével.
Óvatos mozdulatokkal rekeszekbe helyezte üvegcséit, és berakodott a kisteherbe. A hátas permetezőjét, óvatosan rögzítette, nehogy baja essék a hepehupás úton.
„Ez a permetező, nem ám holmi közönséges permetező volt.
Egy vénségesen vén ócskástól kapta régen ajándékba. Egy alkalommal, szívességből kisegítette őt szorultságából, és mivel fizetséget nem fogadott el cserébe, ezt kapta baráti ajándékként. Tudta jól, hogy a baráti ajándékokat nem illik visszautasítani, így hát elfogadta.
Áttetsző volt az egész szerkezet, és annyira légiesen súlytalan, hogy amikor felcsatolta a hátára, úgy érezte, mintha száz angyal segítené őt röptével, a járásban.”
A biztonság kedvéért, még egyszer átfutotta listáját, nehogy valamit otthon felejtsen. Hogy mindent rendjén talált, elégedetten csettintett egyet a nyelvével. – Na, indulhatunk, mondta, csak úgy magának.– Rég óta élt egymaga, megszokta már az ilyetén egyszemélyes társalgást.
Tudta, nagyon is jól tudta, hogy az emberek nehezen viselik a komor évszakot. Útra kelt hát, hogy ajándékait széjjelossza. Tisztában volt azzal is, hogy nem mindenki érdemel belőlük, de szerette az embereket, és elfogadta őket ahogy, és amilyenek voltak.
A városban jöttek mentek az emberek. Szokás szerint nagy volt a nyüzsgés. Így volt rendjén, erre számolt, és ez kedvezett neki. Észrevétlenül el tudott vegyülni köztük.
Lement hát az aluljáróba, és rövid keresgélés után, meg is találta azt a helyet, ahol ugyan nincs senkinek sem útjában, de jól belátja a jövő- menő forgatagot, és a permettel is mindenkit elérhet.
Persze amúgy se igen tűnt volna fel, egy öregúr, permetezőjével a hátán, de egy ilyen szinte láthatatlannal, ez nem is volt nehéz feladat. Azon sem gondolkodott el senki, hogy őszidőben vajon mit kell permetezni a városban, és különben is, ki a csudának van ilyen apróságokra ideje?! Felnőtt emberek lévén, nemigen foglalkoztak efféle, haszontalanságokkal. Mindenki a maga dolgát akarta utolérni, és ha megvolt, minél hamarabb másik dolog után nézni, hogy még véletlenül se lehessen, egy szusszanásnyi idő, ami kizökkentené őket, ebből a mókuskerék életformából.
Ám amikor elhaladtak az öregúr előtt, valami történt! Néhány percre megbizsergette őket valami kelleme, és megfoghatatlan csodálatos érzés. A tavasz, és a nyár édes érzését kapták ajándékul.
Dolgozott az öreg, töltögette a gépet, hintette az illatokat, az emlékeket, apadtak az üvegcsékből a csodaszerek. A permetekből jutott bőven minden arra haladónak. Az aluljáróban nyár volt, és tavasz, egyidőben. A virágok bódító illata, valami varázslatos, leírhatatlan szín kavalkáddal vegyítve, a frissen áztatott föld illata, nyári záporok után, a nap sugarainak kellemesen elbágyasztó, simogató melegsége, és mindezek mellé, a madárdalos reggelek, és a cirpelős langyos esték édes keveréke szitált az emberekre.
Ennek hatására, akadtak olyanok, akik hirtelen a fülükhöz kaptak, és értetlenül kapkodták fejüket, ide- oda, akár az óra ingája. Aztán, lassan a görcsösségük felengedett, és magával ragadta őket, az édes muzsika varázsa. Mások, mélyeket lélegezve szívták magukba a váratlan ajándékot, szinte bele szédültek. Hirtelen megtört a gonosz varázslat, és bármennyire hihetetlen, az emberek mosolyogtak!
Sőt mi több, itt-ott, egy-egy hangos nevetés is hallatszott! Akik nevettek, a muzsikapermettel bespricceltekhez hasonlóan először zavartan tekintgettek körbe, körbe, ám mikor tekintetük összetalálkozott az öregúréval, egyszerre mindent megértettek.
Két szemében a tavasz és a nyár összes ajándéka ott tükröződött. Napcserzette arcán minden apró ránc úgy mosolygott, ahogyan a vidám és kedves ráncok képesek mosolyogni.
Akik mindezt meglátták, azok mind visszamosolyogtak rá, mert boldogok, és hálásak voltak.
Boldogok, és hálásak voltak, mert az öreg a szeretetével, képessé tette őket arra, hogy merjenek gondtalannak lenni, ha csak néhány percre is.
